Ha egy magyar ember kíváncsiságát
nem elégíti ki mindaz, ami a sumer kultúráról a középiskolai
történelemkönyvekben szerepel, néhány érdekes könyvet találhat
e témáról a könyvtárakban. Ezekben elég hamar rálelhet A
nippuri szegény ember meséjére, mely különösen fontos
számunkra.
Ez a történet ugyanis nemhogy
hasonlít Fazekas Mihály Ludas Matyijára, hanem szinte teljesen
megegyezik vele. A nippuri szegényembert az 1960-as években
publikálták, és hamar megszületett a magyar fordítása is.
Amikor Fazekas Mihály papírra vetette a nép száján megmaradt
történetet, a nippuri szegényember agyagtáblája még Mezopotámia
forró homokja vagy egy feltárásra váró sumer város betemetett
romjai alatt pihent.
Ludas Matyi háromszor fizet meg
Döbröginek az őt ért sérelemért. Ezt jó előre fennen is
hangoztatja, fenyeget. Másodszorra doktornak öltözve jut be az
urasághoz az első verésből adódó fájdalmait enyhítendő az
ágyból felkelni sem tudó Döbröginek. Harmadszor pedig, hogy
közel férkőzhessen az immár szigorúan védett urasághoz, mást
küld maga helyett, hogy az úr pribékjei azt üldözve hagyják
magára az egyre rosszabb bőrben lévő gazdájukat.
A nippuri szegényember részletekben
menően ugyanígy tesz. A legnagyobb különbség, hogy neki kecskéje
van és nem lúdja. Doktorként való megjelenése különösen
fontos: ez az egyetlen fennmaradt hiteles tudósítás, hogy nézett
ki egy sumer orvos, hogy gyógyított, milyen felszerelése volt.
Egyéb forrásokból úgy tűnik, nagy tisztelet övezte a sumer
orvosok tevékenységét. Ez a blog még sokat fog ezzel (is)
foglalkozni, de most vissza a mesénkhez.
A nippuri szegényember és a Ludas
Matyi megszületése között legalább ötezer év telt el.
Döbbenetes belegondolni, hogyan maradhatott fenn a nép ajkán ennyi
ideig, részletekbe menő pontossággal, ez a történet. Nép ajkát
írtam, mert legalábbis egyelőre, nincs tudomásunk más írott
formájáról. El lehet játszani a gondolattal, hogy amikor A
nippuri szegényember történetét az agyagtáblába rótták,
milyen régi lehetett akkor az eredeti mese. Vagy ha egy korabeli
zseniális író eredeti agyszüleménye volt, hogyan tehetett szert
ily hallatlan népszerűségre, hogy ötezer év nemzedékei mindig
úgy érezték, ezt a történetet át kell adniuk az utókornak.
Hogyan volt képes Kr.e. 3000 évvel Mezopotámiában aktuális lenni
egy mese, és hogyan érthették meg az üzenetét a 19-ik században
Erdélyben? Történelmi korok, háborúk, népvándorlások sem
tudták elhalványítani a ravasz szegényember és a pöffeszkedő,
a rászorulókat csak még jobban megkopasztó gazdag ember
karakterét.
Magam Komoróczy Géza
tolmácsolásában olvashattam a sumer mesét, mely fordítás az
1970-es évek elején készült el. Komoróczy Géza elévülhetetlen
érdemeket szerzett abban, hogy a ránkmaradt sumer nyelvemlékekben
meglássa az utókor az irodalmi értéket. Egy- egy sumer vers
csodálatos elemzésénél ámulattal tárja elénk, mennyire
hasonlítanak e művek eszközei, a ritmika, a szó vagy
sorismétlések, a visszatérő motívumok a magyar balladákhoz,
népdalokhoz.
Kár, hogy Sumér vagy magyar? című
könyvecskéjében ezekről elfelejtett említést tenni, akárcsak a
nippuri szegényember és a Ludas Matyi azonosságairól. Értem én,
hogy ezek nehezen magyarázható dolgok, hogy tudományos körökben
Magyarországon mind ott van a kötél a nyakukon, és ha valaki csak
pisszenni mer erről, nyomban kirúgják a lába alól a széket.
Ezek a dolgok viszont ennek ellenére léteznek, letagadhatatlanok.
Főleg, hogy az ominózus agyagtáblát nem magyar tudósok fejtették
meg, hanem „gyanútlan” külföldiek, akik nem gondolom, hogy
ismerték a jó öreg Ludas Matyinkat. Ki tudja, mi lett volna a
sorsa a szegény agyagtáblának, ha „értő” magyar kezekbe
kerül.
Természetesen itt is kijelentem, nem
gondolom, hogy a sumer az magyar. Ennél a helyzet jóval
bonyolultabb. De azt se gondolom, hogy a tagadás, az elhallgatás
közelebb visz az igazsághoz, bár az elhallgatóknak üzenem,
gyakran feleslegesen maszatolják el a nyomokat, mert amatőr
hókuszpókuszaikkal csak azt érik el, hogy jegenyefaként mutatják
meg a helyes utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése